Mostanában sokat írok, de a végére mindig olyan személyes lesz, hogy azt inkább csak privát posztként tudom elmenteni. Rengeteg dolog történt velem / velünk az utóbbi időben, de az eseményeket feldolgozni mindig csak később lehet, amikor egy kis nyugis időszak köszönt az emberre. Megpróbálok most egy adag tapasztalatot leírni, de nem garantálom, hogy nyilvánosan is publikálom. Majd a végére kiderül...
Az első dolog, amit nem győzök hangsúlyozni a környezetemben, az őszinteség, a dolgok kibeszélésének fontossága, főleg azokkal a személyekkel, akik fontosak számunkra. Van egy ember, akivel nagyon szépen sikerült lezárni a közös múltunkat jó sok évvel ezelőtt. 1 hétig beszélgettünk, hallgattunk, sétáltunk, buliztunk, pihentünk és a végére minden a helyére került. Az addig nyitva maradt MIÉRTek megválaszolásra kerültek, de a régi sebek nem szakadtak fel, tudtuk, hogy ez így van jól, együtt zártuk be a közös dobozunkon a lakatot. Azóta is ha találkozunk, barátként tudunk beszélni, nincs feszengés, csak nosztalgia, kellemes emlékek.
Egyet tudok mondani: KÖSZÖNÖM, hogy partner volt abban, hogy soha ne merülhessen fel bennem a "mi lett volna ha...?" kérdés, a vele párosuló gyomorfacsaró érzés kíséretében.
A másik dolog, amivel nemrégiben szembesültem, hogy szólni kell a barátodnak, ha azt látod, hülyeséget csinál. Igenis szólni, még ha esetleg ezzel el is távolodtok egymástól. Ez is egy jó régi történet, de most vált aktuálissá. Most látom, hogy akkor mit és hol szúrtam el, mert most a barátnak nagyon rossz... Talán megelőzhető lett volna, nem tudom, de legalább azt mondhatnám, hogy én mindent megtettem. Amikor azt látod, hogy a barátod a pillanatnyi hév mellett szinte csak kényelemből megy bele egy kapcsolatba, ahelyett, hogy tenne valamit azért a másikért, akivel igazán jó együtt és lelki társak, akkor nyitsd ki a szád jó nagyra, ne törődj a következményekkel. Könnyebb volt otthon maradni, mint elmenni és egy másik várost választani lakhelyül, könnyebb volt azt mondani, hogy ez jó lesz így, mint küzdeni, kicsit szenvedni, de igazán szeretve lenni.
SAJNÁLOM, hogy nem tettem meg akkor azt, amit a mai eszemmel elvárnék magamtól.
A harmadik dolog az igencsak személyes és a mai napig nem jutottam túl rajta. Gyakorlatilag itt is az őszinteség hiánya, ami adott, de itt nem én vagyok a hunyó, hanem egy barát. Bár nem tudom, hogy még annak nevezhetem, mert nem beszéltük meg, azóta nem kerestük egymást. Pont arról van szó, amit az előbb leírtam. Ha azt hiszi, hogy én valamit rosszul csinálok, akkor miért nem szól? Miért nem beszél velem? Nem részeg félmondatokból szeretnék értesülni a velem kapcsolatos gondolatairól. Azt hiszem ez jogos elvárás egy baráttól, főleg a lassan 20 év közös múltunk után. És most nem tudom, mi tévő legyek. A labda nekem van feldobva, mert hamarosan a születésnapja lesz. Én hibáztam először, azt elismerem, de nem bánom, mert így kiderült, amiről fogalmam sem volt: hogyan is vélekedik rólam, az életemről.
Azt hiszem most végre sikerült úgy írnom, hogy publikálható. Igaz, csak én értem, de nem baj, végül is az én blogom... :-)))
